A Fifty Fingers és Hidas IV., avagy Teki HP-ról

Na megpróbáltam én is összefoglalni az érzéseimet, gondolataimat Hidasról...

Hidas? A nyugalom földje. Az elefántcsonttorony helye. A megbékélés, az öröm, a pihenés, a békesség faluja. Egy hely, ahonnan energiát nyerünk. Lehet, hogy a föld középpontjából pont itt sugárzik ki valami, ami mágikus erővel hat erre az apró poliszra, de én inkább azt gondolom, mi egymásra vagyunk olyan hatással, ami Hidas adottságaival egyesülve alakul egy nehezen megfogalmazható élményanyaggá. S mert nehezen megfogalmazható, ez az írás is tele lesz csapongásokkal, látszólag összefüggéstelen gondolatok egymás mellé helyezésével, de Hidasról szerintem nem lehet másképpen írni. Vagyis pontosabban: én nem tudok. Mert ha őszintén leírom, amit érzek, mindenhova megtalálva a legkifejezőbb szavakat, akkor aki még nem volt ott, túlzónak, indokolatlanul pátoszosnak fogja tartani. De inkább mégis ezt az utat járom, mert ha meg visszafogottabb jelzőket használnék, őszintétlen lennék. Hidasról ennek az öt embernek, aki a Fifty Fingers becenevű ötmotoros gépezetbe tömörül, nem lehet elfogódottság nélkül beszélni. Az ember mindig keres valamit, egy helyet, egy gondolatot, egy közösséget, aminek segítségével ledobhatja magáról Babylon rabláncait. Legalább ideiglenesen. Mert örökké valószínűleg sosem sikerülhet, ahhoz túl erős Babylon. De a boldogság keresése talán nem is más, mint felhajtani azt, ami által legalább bizonyos ideig képesek lehetünk eltávolodni tőle. Ehhez persze kivételes képességek és kivételes szerencse együtt szükségeltetik. Mert ezen út első macskaköve az elménkben van elhelyezve, de ezt kevesen ismerik fel. Továbbindulni pedig csak akkor tudunk, ha ezt az első macskakövet megtaláltuk. Nekünk sikerült. És aztán szépen tovább is indultunk ezen az úton, együtt, egymást támogatva. És ennek az útnak az egyik igen fontos, kihagyhatatlan, megkerülhetetlen állomása Hidas. Kicsit talán egy alkotótáborhoz tudnám hasonlítani, amikor egy közösség tagjai elvonulnak egy helyre, hogy ott a világ zaját hátrahagyva létrehozzanak valamit. Csak mi itt nem szobrokat, festményeket vagy divatos kollázsokat alkotunk, hanem élményeket, emlékeket, olyan szellemi muníciót, amihez bátran nyúlhatunk akkor, ha valami miatt elgyengülni érezzük magunkat. Autentikus. Ezt a szót sokszor használom Hidasra, a vályogházra, a környezetre, mert az alapadottságokat remekül jellemzi. A tornác, falak mintázata, a kályha, a falterítők, a fényképek, a bútorok, a kert, mind-mind remek „díszlete” utazásunknak a nyugalom világába. De mind csak másodlagosak azon szeretet mögött, amit a házigazdák, Mama és a többiek irányából érzünk az első pillanattól fogva, ahogy átléptük a porta kapuját. Emiatt tudjuk magunkat olyan könnyen elengedni és otthon érezni magunkat, mintha csak a fél életünket Hidason töltöttük volna… De persze kellünk hozzá mi magunk is. Hogy minden alkalommal adjunk valamit egymásnak. Hogy mit? Adunk magunkból egy szeletet, lelkünk legmélyéből, jellemünk legbelsőbb bugyraiból. Vagyis abból, amiből csak nagyon kevés ember kaphat ajándékot. Nem kell nagy szavakat használnunk, pózolnunk, modoroskodnunk, egyszerűen ahogy ülünk és a Kutyák Királyát vizsgáztatjuk, vagy habzsoljuk a krémek krémjeit, ahogy a tornácon szívjuk a friss baranyai levegőt, szavak nélkül is tudjuk, hogy olyan szigeten vagyunk, ahol bár körülvesz minket a kizsákmányolás tengere, de a természet termő táptalajból rakta le a hordalékot… Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint az ebbe a földbe nem olyan rég elvetett boldogság magokból kikelt csírákra gondosan vigyázni, ápolni őket, mert az a virág, ami ebből fog kihajtani, nem hajt ki minden sziklán…

Ez a babyloni földektől távol terem csak meg…

FankaDeli - Köszönöm