Lendületből...

Ha már ennyire belejöttem a videók beágyazgatásába, akkor mutatok még egyet. Mivel nemrég szó volt a Rackajamról, és Kapitány megosztotta velünk fantasztikus vonatkozó koncert-élményét, ezért talán aktuális lehet, ha felelevenítjük tőlük azt, amit én személyesen tavaly novemberben ismertem meg, akkor, amikor először mentünk bulizni BM-mel és a Fővezérrel úgy, hogy az éjszakát Mesterék puccos és fullos kérójában töltöttük, és bár Copy Conra gyúrtunk a Gödörben, de a bejárat előtt kígyózó tömeget látva megrettentünk és inkább továbbálltunk a Szódába, ahol a tindáttát kivéve mindannyian remekül szórakoztunk. Szóval ezt Ferenczy-ék a népszerű (gondolom, mert én nem ismerem...) német előadóval, Clueso-val követtek el. Hamar a kedvencemmé vált, ami az elsők között jutott eszembe róla, s amit azóta is gondolok: na igen, ez zene...

Mérföldkő!

Méghozzá nem is akármekkora! Oké, itt jobb oldalon is változott, talán fejlődött egy-két dolog, de ami igazán örömmel tölt el, az az, hogy hosszas próbálkozás után sikerült végre beágyazni az első videót. És ez csak azért nagyon jó, mert az ilyen-olyan belinkelt videókkal még igen sok mindent ki fogunk majd fejezni, azt hiszem... Az első pedig azért az, ami, mert az utóbbi évben ez a nóta (persze sok mással együtt) egyfajta kultszámmá nőtte ki magát köreinkben, hisz tulajdonképpen arról szól, amire mi magunk is oly nagyon vágyunk: egy helyről Babylontól kurva távol...

Érdekesség a zsákból, avagy Babylonról és a Poliszról először

Hétvégén megcsináltuk Zebegényt. Hogy végül miért azt, és miért nem a Duna partot, vagy Esztergomot, esetleg Dorogot vagy Párkányt, meg hogy hogyan sikerült, és mit hagyott bennünk (hibátlanul és rengeteget), arról nyilván majd hosszasan értekezünk később. Egyelőre ülepedik szépen. Addig is, hogy azért megmaradjon a kezdeti lendület, íme Kapitány egy újabb remekműve még tavalyról, amikor az utcán zajlottak szépen az események. De ez csak az inspiráció volt, a lényege pedig ott van fent a címben... :)

"2008.09.20.
Persze, mint mindenki más, követtük a híreket a tv – ben meg figyeltük a hírportálokat - akkortájt ui elég szar volt a politikai helyzet és a gazdasági se volt rózsás és sejteni lehetett h hamarosan be fog ütni valamiféle komoly krach – mégis csak álltunk és értetlenül figyeltük azt ami történik körülöttünk. Abban az időben már a mi szeretett hazánk is olyanná vált, mint a franciák köztársasága vagy mint a legdzsuvásabb balkán vagy mint valamiféle közép - ázsiai „földgáz” köztársaság. Ugyanis nevetséges tiszta fekete betyárruhába meg kommandós maszkba bugyolált emberek, aki magukat kemény nemzeti érzésű és abszolút magyarpárti és nemzetben gondolkodó fiataloknak vallották, rendszeresen sportot csináltak abból, hogy szétverjék az általuk annyira istenített Magyarország fővárosát, csak azért, mert éppen nem az a politikai percember aki az ő láncaikat fogta irányította a romlás felé a hazánkat. Azt a hazát amit annyira imádtunk akkor amikor kint voltunk a még 2007 ben a magyar – görögön, vagy amikor Bem apó sírjánál ugyanannak az évnek az őszén teli torokból énekeltük a Kossuth nótát, vagy akkor amikor ennek a hazának az egyik nekünk legkedvesebb dalát hallgattuk Esztergomban a Malátában, és kiabáltuk együtt Máté Pétertől azt h „ez itt az én hazám..”. Vagy mondhatnám azt a 4 * 8 percet is amikor az utolsó 1/4 – re már tönkre vertük az önbizalomtól és erőtől duzzadó jóképű amerikai vízipólósokat. Sokat jelentett nekünk a hazánk, rengeteget, szinte mindent amit a kommunikáció jelenthet. Tudtuk jól h. bár ez a készség konvertálható, és megtanulható, sőt jól használható más nyelven is, mégiscsak ez a nyelv a miénk és ha nem itt vagyunk ebben az országban akkor máris szegényebbnek érezzük magunkat, mert nem vagyunk képesek arra h leképezzük a világot és megfejtsük a titkait és ezt elmeséljük másoknak is, mert nem értik h mit akarunk mondani. Nem csak a szavakat nem értik hanem az örömöt sem amit pl az a győzelem jelentett ott a Pekingi döntőben, mert bár másnak volt ott aranyérme több mint 30 de nekünk csak három és az a győzelem mégis nagyszerű volt. Meg a bánatot se értette volna máshol senki, az egész felett, ami akkortájt történt. Nem tudtuk mit keresnek Bp utcáin ezek a srácok, és sajnáltuk is őket. Bennünk ugyanis addigra világosan kettévált Babylon és a Polisz. Ha tudtak volna Poliszban gondolkodni ezek az erős srácok, akkor tudták volna, hogy hol van feladat, és nem az Andrássy úton lengették volna a trikolórt meg az Árpádsávos lobogót, hanem mondjuk Olaszliszkán a csőcselék cigányok által, lányai szeme láttára agyonvert tanár halálának a helyén. Vajon a csőcselék cigányok ott akkor gondolkodtak azon, hogy még csak nem is fiai voltak a tanárnak hanem lányai, akik nem tudnak majd bosszút állni rajtatok kedves lincselők – mert őket normálisnak nevelik nem úgy mint titeket. Lányai vannak, akik nem tudják majd kideríteni, hol laktok, nem tudják rátok gyújtani a lépcsőházat és várni amíg kimenekültök a szabadba, és amikor köhögitek a füstöt fölfelé a kapu aljban akkor nem tudnak majd odanyomni egyet a térdetekre egy vasrúddal vagy egy karóval és nem tudnak utána fejszét vágni a hátatokba vagy nem tudják felvágni a hasatokat és szétszabdalni a beleiteket. Nem tudom, hogy végiggondoltátok – e ezt, fiúk ott Olaszliszkán? Ha az olaszliszkai fiúk tudtak volna Poliszban gondolkodni, akkor az az ember még ma is élne, mert a fiúk egy kicsit féltek volna. De ha mégis megtörténik a lincselés és ha működik a Nagy Polisz, meg ezek az erős srácok túllépték volna Babylon határait vagy megpróbálták volna letakarítani a szemükről Babylon ködét, akkor az Árpádsáv már néhány felnégyelt lincselő putriján lengene. Dehát Babylon erős volt, sokkal erősebb mint a Nagy Polisz. Babylonban vígan megfértek egymás mellett az Árpádsávot lengetők meg a kancigányok, sőt Babylon rendőrei még meg is védték őket egymástól. Mi pedig kipengettük a fizetésünk minimum 45 % -t hogy legyen elég rendőr, meg elég pajzs, ami megvédi a rendőröket, akik megvédik a kancigányokat az erős srácoktól, az erős srácokat a kancigányoktól, a kínaiakat az arboktól a Kőbányai úti piacnál, a fekete munkásokat a hajléktalanoktól a Moszkva téren, a Moszkva teret a fekete gazdaságtól, a jegyellenőröket a bliccelőktő, meg a rablógyilkosokat a boszútól, csak olaszliszkán nem védett senki senkit. Meg pengettünk azért hogy a kancigányok gyerekei is elmehessenek orvoshoz, meg elmehessenek iskolába meg óvodába, ahol aztán verhetik egymást, a másik gyerekeket, az óvó néniket, stb stb.Még szerencse, hogy Babylon - hamár dolgoztunk érte a sárgáknak a gyárban - hagyott elég pénzt a zsebünkben, arra, hogy legalább a saját Poliszunkat is építgethessük, például mindennél gyönyörűbb zenéből. Amikor együtt voltunk, hogy élvezzük egymás meg a halászok barátjának társaságát és elmerüljünk a zenében – és persze mindig tudtuk hogy együtt leszünk, és vártuk is a következő találkozást - Babylon csatát vesztett velünk szemben. Mi ott egy törpe, de igen erős Polisz lettünk, amelyik nem csak arra a percre, amíg a halászok barátja beszélt nekünk, hanem sokáig - akár ki tudja meddig is - szembe szállhatott Babylonnal."

Feltérképezve (FiftyFingers és a 620 - 1. rész)

Először filóztam rajta, hogy most akkor ezt feltegyem-e. Merthogy talán rontom azzal a színvonalat, ha nem egy olyan minőségi irományt osztok meg, mint amilyen Kapitányé alant. Aztán rájöttem, hogy ez egyrészt nem (csak) az irodalmi mércével mérve is magas pontszámmal értékelhető kiseposzok gyűjtőhelye, hanem egy blog, vagyis egy napló, minek célja rögzíteni aktuális eseményeket, másfelől ha semmit nem raknánk fel, ami minőségben esetleg elmarad az előzőtől, akkor igen ritkán lenne frissítés…
Aztán eszembe jutott, hogy oké, de akkor is túl rövid lesz… Erre meg azt „válaszoltam” magamnak, hogy ezt egyrészt a kezdéskor még nem lehet biztosan kijelenteni, másfelől itt aztán hosszúság szempontjából tényleg a legszélesebb skálán való mozgolódás vizionálható, tehát talán ennek sem kellene akadálynak lennie… Úgyhogy végül ideültem. És röviden elmondom, mi volt ma.
Megnéztük a lehetséges helyeket. Merthogy Tardost ugye leszavaztuk múltkor, tehát innentől világos volt, hogy vagy a tavalyi helyszín egy az egyben, vagy egy ahhoz nagyon közel álló alternatíva jöhet szóba. Így jutottunk el először véletlenül egy fákkal és bokrokkal prímán körülzárt helyre, melynek a Duna felé nyíló kijárata kavicsos (naná) partszakaszban folytatódott. Ez remeknek tűnt, egyet kivéve: éppen a főút alatt helyezkedett el, ami egyrészt jelentette, hogy a kocsit fent kellett volna hagyni, másfelől, és ez a nagyobb baj, kissé zajos. Hamar leszavaztuk. A következő állomás a Kerek-tó, ami gyönyörű. Látni kell. Itt ennek örömére a „Bárhol megihatunk egy kv-t” ideológia jegyében töltöttünk egy-egy feketét (szó szerint, ezúttal ugyanis tej nélkül jött, és sajnos a nap folyamán már a negyedik volt). Ideális is lett volna ez a helyszín, ha a felkérdezett halőr bácsi nem árulta volna el, hogy ott bizony nem lehetséges a sátorozás. Ajánlott viszont egy helyet a hajótemető mellett, megtekintettük hát azt is. Itt egy Duna-öbölről lett volna ugye szó, csakhogy egyik oldala végig tele igen elszánt horgászokkal (sátras zuhanyzókkal és egyéb nyalánkságokkal felszerelkezve), a másik fele inkább egy építési területre hasonlított, földmunkák mindenhol, fa sehol. Ekkor számomra már nyilvánvaló volt, hogy ebből bicikliút lesz, bár PA kollega még tett egy utalást arra, hogy a valahol a messzi távolban észlelt földnyelvet ő bizony még megtekintené, de ezen szándékában sem én, sem Fővezér nem támogattuk (véleményem szerint ugyanis akkor már a Tiszára is mehetnénk lassan…).
A bicikliúton a tavalyi mellett 2 helyet találtunk alkalmasnak, egyet az eleje felé, a másikat a vége (legalábbis az autóval még elérhető vége) közelében. Az első hasonlít a tavalyihoz, nagyobb füves rész, lejjebb kavics, a másikon inkább a kavicsos terület dominál. Nekem mindkettő szimpi, Művész Úr inkább a kavicsosba „szerelmesedett” belé, sőt, még a sátor kavicsos részre történő felverésével is kokettál…
Majd meglátjuk. Megmutatjuk a többieknek mind a kettőt, aztán döntünk. Csak az eső ne mosson el…

Warm Up, fűszerezve

Ez itt most alant BM érdeme, de neki jelen pillanatban még nincs meg a regelt profilja, ezért én teszem fel, de hamarosan rendezzük sorainkat, és akkor nem lesznek ilyen "malőrök", ál-plágiumok.. . :)

2009.03.17.
Akkor volt amikor készültük megismételni az első kitűnően sikeredett Hidasi zsúrt amin véglegesen kialakult a poliszunk magjának ötösfogata, és sajnos nem volt biztos hogy mindannyian ott tudunk lenni újra de én mégiscsak nagyon vártam és készültem rá ezerrel. Szóval akkor, a Warm Up jegyében - és annak az elméletnek a jegyében amit még Teki Mesterrel alakítottunk ki 2008 – ban amikor az eddigi emlékezetem szerinti legfajintosabb zsúrokat csináltuk- szóval ennek a Warm Up filozófiának a jegyében miszerint minden nagy mulatságot be kell vezetni valahogy – elmentem egyedül – mert mindenki a poliszból elfoglalt volt és kicsit magamra maradtam a kibaszott cigányfalu Budapesten és nem volt senki akivel megoszthattam volna az érzéseimet – elmentem vagy inkább eljutottam végre Ferenczi György és a Rackajam koncertjére a Szimpla Kertbe. És egyszerűen nagyon nagyon sajnáltam miközben hallgattam az „Izzik a galagonyát” - hogy nem volt ott senki, akinek a nyakába ugorhattam volna vagy bevághattam volna vele egy fél pálinkát és mesélhettem volna neki muterról aki helyenként annyi bort meg tudott inni fél óra alatt, hogy teljesen elnehezült a teste és tehetetlen tömegként alig lehetett felrakni az ágyra, mégis ő volt az első aki olvasott nekem Weöres Sándor verseket még pici gyerek koromban… és nagyon sajnáltam hogy nincs ott a szőke aranyos gödröcskével a szája körül mosolygó lány a szemben lévő asztaltól akit minden nap látok magam előtt és csak ábrándozok a fehér pulóver alatt feszülő melleiről, vagy a vörös hajú neohippi lány, akinek egy pillantása elvisz másodpercek alatt a legtávolabbi pusztába a betyárok közé…. Szóval akkora hatalmas zenét produkáltak ezek a fiúk hogy hihetetlen… úgy kenték vágták a bluest és annyira a vérükben volt a funky meg a cigányzene és a totális magyar zenei nyelv, hogy képesek voltak betyár - blues ritmusban játszani az „Izzik a galagonyát” Weöres Sándortól és Ferenczi bele tudta énekelni a nóta közepébe a Foxy Lady- t és képesek voltak eljutni a Villa Negrától egészen az Alföld közepéig… Ezen az estén nagyon nagyot varázsoltak a zenészek elvitték Sobri Jóskát a távoli New Orleansba és leültették a Missisipi partjára bluest énekelni, aztán meg beavatták Muddy Waterst és Bob Marley - t a Rózsa Sándor csapatjába és megtanították őket fokossal küzdeni és ólomgolyókkal fűzött karikással kergetni a szerbeket. Mondjuk ezek a tengerentúli fiúk hibátlanul jó tanítványok voltak, mert kegyetlenül érezték a ritmust, tudták mikor és hogyan kell ütemre felemelni két kézzel fogva a fokos nyelét hogy kivédjék a kardcsapást és tudták hogyan kell ezután villámgyorsan odavágni a térdre és aztán hogyan kell vállal a földre lökni az ellenfelet és a torkára szorítani a fokos élét… mert hát ezek a tengerentúli fiúk mind befértek volna a Sándor vagy a Sobri csapatjába. Aztán most, valahol a hatalmas Budapest közepén heverő virtuális csárda szegletében az összes bandatagok, az óceán túlsó partjáról és a közeli Alföldről és a még közelebbi Bakonyból, mind összejöttek, találkoztak a türelmetlen Petőfivel és a misztikus Weöres Sándorral aztán már kész is volt a ritmusra éledő sámánfűszer ami felnyitotta a lelkeket és beoltotta határtalan optimizmussal és derűvel. A fűszer megmutatta, hogy rettenetesen küzdhet és bármit csinálhat velünk Babilon, ezek a nagyságok ebben a virtuális csárdában mindig velünk lesznek és mindig képesek megtölteni a szívünket csodával. Mindig képesek lesznek elérni azt, hogy ne csak arra éledjen fel bennünk a vágy, hogy ajánlatot tegyünk a szemben ülő gödröcskével a szája körül mosolygó szőke lánynak, miszerint nagyszerű volna elvonulni egy csendes szállodába például, hanem arra is, hogy elmeséljük neki a fél életünket két korsó sör mellett a szálloda halljában, miközben összebarátkozunk a vendégekkel és megbeszéljük velük hogy milyen kegyetlen nagy játékos volt Maradona és hogy milyen jó szövetségi kapitány lett belőle. És nem csak egyszerűen szeretkeznénk a gödröcskés lánnyal nyakló nélkül, hanem mielőtt egyáltalán megcsókoltuk volna szívesen vásárolnánk ettől a fűszer által keltett vágytól vezérelve valamilyen drága és illatos és igen ritka olajat amivel végigsimogatnánk a gödröcskével mosolygó lány egész testét és utána szívesen felfedeznénk az összes titkot rajta a nyelvünkkel, az ajkainkkal az ujjainkkal és egyáltalán mindenünkkel ami érez, kezdve a nagylábujjától, aztán elhaladva a legfinomabb és legerotikusabb egyben legmocskosabb testnyílásain át egészen a füle tövéig ahol érezni a gödröcskével mosolygó lány testéből áradó nagyszerű illatot, amit ez a drága és ritka olaj csak kihangsúlyoz, de nem takar el vagy nem változtat meg, és csak ekkor ezek után jutnánk el addig hogy egyáltalán megcsókoljuk..
Szóval nagy dolgokat tudott felrobbantani ez a kis titkos fűszer, amiből elhintettek egy kicsit a zenészek ott abban virtuális csárdában…
Az már az én bajom volt hogy sajnos a Fővezérnek szinte biztos, hogy soha nem fogom tudni megmutatni ezt a fűszert és mindig csakis egyedül kell majd keresgélnem azt a virtuális csárdát ahol a pult alatt van még belőle…
De nem keseredtem el ott volt nekem Hidas, Hidason és a cimboráimban megtaláltam a fűszer nyomait, bíztam benne hogy sikerül a mulatság és leénekeljük Babilont akárcsak Ferenczi meg a zenészei ott azon az estén…

Nekifutunk. Újra...

Újra megpróbáljuk. Egyszer már tettünk egy halovány kísérletet, de az akkori fellángolás tiszavirág életűnek bizonyult. De van egy olyan megérzésem, vagy inkább reményem, hogy ezúttal másképp lesz. Hisz azóta azért sok minden gyűlt össze bennünk, ami okosan használva garantálhatja, hogy így legyen. Persze az is igaz, hogy egyáltalán nem KELL, hogy így legyen. Senki nem várja (el), senki nem kérte, hogy így legyen. Inkább mi magunk vagyunk azok, akik úgy érezzük, hogy olykor már-már feszít valami belülről, amitől csak úgy szabadulhatunk meg, ha kiírjuk magunkból. Pedig sem költők, sem írók nem vagyunk. Mondjuk ez majd szépen ki is derül. :) Viszont van véleményünk, érzésünk, rengeteg gondolatunk a világról, az életről, értékrendekről, emberekről, közösségekről. Lehet, hogy ezek között akad majd olyan is, ami másnak is érdekes, esetleg tanulságos lesz. Akkor arról majd talán vitázunk, véleményt cserélünk, itt, vagy egy sör mellett. De ha csak magunk számára készítünk mementót fiatal(?)korunk belső lelki játszóházának visszatükröződéséről, biztos, hogy akkor sem lesz egyetlen leütött karakter sem hiábavaló... Ez az első poszt most nem is akar ennél hosszabb lenni, a bemutatkozás, és annak kicsit részletesebb kifejtése, hogy mi a rákért is fogtunk bele, szépen lassan, apránként úgy is be fog következni...