Két dolog...

Két dolgot szeretek igazán. Az egyik az állandóság, a másik a változás. Szeretem az állandóságot, mert biztonságot ad, amire nekem szükségem van ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ezért nem változtatom túl gyakran a lakóhelyemet, a munkámat. De igénylem a változást is, mert ez az, ami mozgásban tartja az életet, ami mindig új impulzust, új kihívásokat ad, ami feltölt, továbblendít a nehéz pillanatokon. Ezért szeretek eljutni új helyekre, átélni addig nem tapasztalt élményeket, érzéseket.
Mostanság az van, hogy alighogy túlvagyunk a brancs utolsó harmincas ünneplésén, lassan jön a következő mérföldkő, az első pisiltető buli. Rohan az élet. Ez nem újdonság. De ami örömteli, hogy körül tudtuk venni magunkat olyan emberekkel, akikkel lehetővé tesszük egymás számára, hogy ne elrohanjon mellettünk, hanem minden fordulóponton egy kicsit megállhassunk és átélhessük a pillanat, a múló érzések minden mélységét, és szépen a közös emléktárunkba eltehessük őket. Mindenki minden jelentőségteljes eseményre másképp, más módon, más mértékben, más részletekkel kiegészítve emlékszik, egy-egy elméből kiszállhatnak apró emlékkockák, de így, hogy együtt tudjuk megélni őket, később mindig van mód újraépíteni az emlékezés, az élmények vázáját. Ezt az ajándékot nagyon nagyra becsülöm, olyan valaminek tartom, ami kevés embernek, a legszerencsésebbeknek adatik meg csupán.
Voltak időszakok, amikor az egyetlen célunk talán csak az volt, hogy legyen egy kellemes esténk, érezzük jól magunkat egy pár órára, felejtsük el a mindennapi gondokat, igyunk, formatáljunk. Na, az mondjuk nem változott, ezek a kísérő-rítusok általában most sem maradnak el, ámde az apropó, ami összehoz minket, kezd egyre komolyabb lenni. Túl vagyunk már az első esküvőn (na meg a legénybúcsún…), megvolt az utolsó harmincas is, de most jön az, ami talán a felnőtt korba, már úgy értem, nem a számokkal, hanem a komoly felelősségvállalással jelzet felnőttkorba lépésnek a legmarkánsabb útjelzője: a gyermekvállalás. Kicsiny, ámde annál szorosabb gengünk kötelékeit elérte végre ennek a várakozásnak az utolsó fázisa is. Dorottya vagy Zsófia hamarosan megérkezik.
Személy szerint számomra az a legbizarrabb az egészben, hogy valahogy olyan hirtelen, kicsit átmenet nélkül történik minden számomra, egyszer csak azt vettem észre, hogy itt állunk, már nem a tízórait majszolom a nagyszünetben, de nem is a nyolcadikosoknak írom a búcsúbeszédet, meg nem is érettségi vagy államvizsga tételeket dolgozok ki, hanem azon morfondírozok, mit fogok mondani cimborámnak, amikor csörög a telefon, és meghallom a jó hírt. De ez a felismerés, hogy az első nagy etap kezd lezárulni, és szépen lassan mindannyian, kivétel nélkül belefutunk abba a ciklusba, amikor már nem azért leszünk itt, hogy jól érezzük magunkat és készüljünk fel feladatokra, hanem azért, hogy megoldjuk őket, szóval ez a felismerés nem aggodalommal, kétségbeeséssel, hanem melengető örömmel tölt el, mert változást jelent, és mert állandóan ott leszünk egymásnak…